Dr. Futó Judit, Óvodai Nevelés 2011/7.

 

A korai szülő-gyermek kapcsolat hatása a gyermek óvodai beilleszkedésére és közösségi életére

 

Itt a szeptember, kezdődik az óvoda. Nagyon sok gyermek most kerül először közösségbe, ami egyszerre jelenti a szülőktől való elválás kezdetben gyakran keserves időszakát, valamint rengeteg új élményt, kihívást, kapcsolatot. Az, hogy a gyermek hogyan veszi ezt az akadályt természetesen nagy mértékben függ a tárgyi és szociális környezetéről gyűjtött eddigi tapasztalataitól. A gyermeknek az emberi kapcsolatokban való alapvető bizalma vagy bizalmatlansága, érzelem-szabályzása, mentalizációs[1] képessége mind-mind olyan tényezők, amik a korai szülő-gyermek kapcsolat keretein belül formálódnak, és jelentős befolyással vannak a gyermek közösségi életére.  Az alábbiakban ezen folyamatok alakulását fejtem ki részletesebben. Kitérek arra is, hogy az óvodapedagógusnak milyen lehetőségei vannak az esetleges szuboptimális családi környezet hatásainak korrekciójára.

 

 

A biztonságos kötődés és az emberi kapcsolatokban vetett bizalom

 

A társas kapcsolatokban való alapvető bizalom vagy bizalmatlanság élménye Erik Erikson szerint már csecsemőkorban kialakul. A gyerek számára a kötődési személy (az első életévben leggyakrabban az anya) jelenti a biztonságot, a veszélyforrások elleni védelmet, így a közelség elérése és fenntartása elengedhetetlen fontosságú a túlélés szempontjából. A biztonságosan kötődő gyermekek anyjuk jelenlétében kevésbé félnek, szabadon fedezik fel a környezetüket, bátran explorálnak, az idegenekkel általában kapcsolatba lépnek. Az anya jelenléte nyújtja számukra a felfedezéshez szükséges biztonságos hátteret. A kötődési személy távollétére általában negatívan reagálnak és a felfedező, megismerő viselkedésük is csökken. Az édesanyját visszatérésekor aktívan üdvözlik, keresik a vele való kapcsolatot és megnyugszanak attól.

A bizonytalanul kötődő gyerekeknél – a biztonságosan kötődő csemetékkel ellentétben – nincs egyensúly a kötődési és az explorációs viselkedés között. A gyerekek vagy erősen kerülik az anyát és a tárgyi környezetbe feledkeznek, vagy az anya elérhetőségében vetett bizalom ingatagsága miatt a gyermek nem mer eltávolodni anyjától, nem mer felfedezni.

A szülőhöz való kötődés a későbbi közeli, intim kapcsolatok mintája. Amennyiben a szülő bejósolható módon hozzáférhető, amikor a gyermeknek szüksége van rá és igényeit kielégíti, a gyermekben várhatóan kialakul az emberi kapcsolatokban vetett általános bizalom, Erikson szavaival élve az „ősbizalom” érzése. Ezzel ellentétes esetben, amikor a gyermek szükségleteinek kielégítése akadályozott, vagy nem akkor elégítik ki, amikor igazán szüksége van rá, nem alakul ki az ősbizalom, a gyermek később is nehezen fog tudni ragaszkodni, embertársaival bizalmatlan lesz. Nyilván ez egy új közösségbe kerüléskor nehezített helyzetet jelent. A gyermeknek több pozitív tapasztalatra, több megerősítésre lehet szüksége ahhoz, hogy az óvodapedagógusban, illetve a társaiban vetett bizalma kialakulhasson.

Nagyon fontos, hogy az óvodapedagógussal való biztonságos kapcsolat korrektív érzelmi élményt jelenthet a gyermekek számára, kompenzálhatja a bizonytalan szülő-gyerek kötődés fejlődésre gyakorolt negatív hatásait pl. a gyermek érzelmi fejlődésére. A pedagógussal való kapcsolat befolyással van többek között a gyermek az érzelmi fejlődésre, az én –szabályozására is. Egy „másképp” működő kapcsolat megtapasztalása, az óvodapedagógussal megélt pozitív, bizalommal teli érzelmek pedig egy kötődési kapcsolat lehetséges, új mintázatának jegyeiként válhatnak elérhetővé a gyermek számára, ezáltal befolyást gyakorolva a csemete későbbi kapcsolataira.

 

Érzelem-szabályzás és mentalizáció

 

A fentiekben láttuk, hogy a korai szülő-gyermek kapcsolat jelentős befolyással van az óvodáskorú gyermek másokban vetett bizalmára, illetve a környezet felfedezésére irányuló viselkedésére. Ugyanezen kapcsolat keretei között formálódik a gyermek érzelem-szabályzása és mentalizációs képessége, amely tulajdonságok szintén hatással vannak a csemete óvodai beilleszkedésére és közösségi létének mindennapjaira.

Az érzelem-szabályzás szükséges, de nem elégséges feltétele az érzelmi tudatosság. A gyereknek fel kell ismernie, hogy amit átél, az például düh, ismernie kell a helyzeteket, amik az adott érzelmet kiváltják és a jellemző reakciókat is. Abban az esetben, ha az érzelmi tudatosság hiányzik, az érzelemből következő reakció szinte automatikusan követi az átélt élményt: ha valami nem jó, ütök.

Az érzelmi tudatosság kialakulása – egyes pszichológiai elméletek szerint – a korai szülő-gyermek interakció keretein belül történik. Az anya készsége és „feladata” ebben a kommunikációs helyzetben, hogy a csecsemő belső állapotát kifejező viselkedésekre (pl. a gyermek sír, mert fáj a hasa; mérges, mert nem ér el valamit, ezért ordít stb.) érzékenyen reagáljon, azokat értelmezze, és visszatükrözze gyermeke számára. A csecsemő pedig veleszületett módon érzékeny a gondozó érzelmi állapotaira, és a vele történő interakciós folyamatra. Ezen elméletek központi meglátása, hogy a csecsemő énje kezdetben differenciálatlan, emocionális állapotai zavarosak. A gyermek eleinte belső állapotaiból csak annyit él meg, hogy az jó vagy éppenséggel rémes számára. A belső élmények azáltal válnak strukturálttá és koherenssé, hogy a szülő-gyermek interakció keretein belül a másik személy fel- és elismeri azokat. Azaz a csecsemő megnyilvánulásaira adott anyai reakció által válnak a gyermek belső élményei önmaga számára is jobban megkülönböztethetővé. Az anyai válaszok tehát, azon túl, hogy a csecsemő állapotát szabályozzák, fontos szerepet kapnak a csecsemő pszichés struktúrájának építésében, az érzelmi öntudatra ébredésében és az önkontroll kialakításában.

Hogyan történik mindez? Gyakran látjuk, hogy egy anyuka a síró gyermekét úgy vigasztalja meg, hogy maga is szomorú arcot mutat, majd fokozatosan, sokszor figyelem eltereléssel párosítva hangolja át a gyermekét egy érzelmileg pozitívabb állapotba.  Vajon a csecsemő ezt a helyzetet miért nem úgy értelmezi, hogy édesanyja is szomorú és válik ennek hatására még kétségbeesettebbé? Könnyen eszkalálódhatna a helyzet, de nem ez történik. Az anya arcán az érzelem, ebben az esetben a szomorúság úgynevezett „jelölt” formában jelenik meg. Mimikája eltúlzott, hanghordozása módosul, mozdulatai lassabbak, eltúlzottabbak. A csecsemő számára ez a „jelöltség” azonnal értelmezhető szignál, aminek hatására az anya arcán megjelenő jelölt érzelmet nem az anya átélt érzelmeként értelmezi.

Kire vonatkoznak akkor az anya arcán megjelenő érzelmek? Az „összekapcsolási” folyamatban kiemelt szerepe van anyai válasznak a csecsemő viselkedésével való (idői, téri, intenzitásbeli) „egybeesésének”. Az anya akkor mozdul, ad hangot stb., amikor én, válaszainak változása egybeesik az enyémekkel, a kifejezett érzelem tehát rám vonatkozik.

A csecsemő már nemcsak azt éli meg, hogy pl. kalimpál a szíve, meleg önti el a testét és sokat rúgkapál, hanem átélt élményeit az anya arcán megjelenő arckifejezéssel is összeköti. Tanul érzelmi állapotáról. Ráadásul gyakran az anyuka ki is mondja, hogy „picim, most dühös vagy, mert nem engedem, hogy megedd a cipődet”, amit a gyerek eleinte természetesen nem ért meg, de idővel igen. Fokozatosan bővül a gyermek különféle érzelmekről alkotott „fogalma”, és egyre inkább felismeri azokat saját viselkedésében. A gyermek már nem csak annyit él meg, hogy neki rossz, hogy lassabban ver a szíve, hogy lelassul a légzése, hanem tudja, hogy most szomorú, mert valami veszteség érte, mert anyukája elment és, hogy ilyenkor sírni szokott. A csecsemő tehát saját érzelmi állapotait, azok jelentésével együtt másodlagosan, a szülői érzelemtükrözés révén tanulja meg. Az érzelmi tudatosság kialakulás pedig az érzelem-szabályzás szükséges feltétele.

Az óvodai közösségben pedagógusként is sokat segíthetünk a gyerekeknek az érzelmeikről való tanulásban. Abban az esetben például, ha egy kisgyermektől elveszik a játékát és reménytelenül sír vagy éppen agresszív lesz, nevezzük meg az érzelmet, amit éppen átél, magyarázzuk el annak kiváltó okát, és természetesen próbáljunk megoldást találni a helyzetre, ami gyakran magában foglalhatja a gyermek korábbi sikeres megoldásainak felidézését. Az érzelmekről való tanulást szolgálja az is, ha a gyermeknek saját átélt érzelmeinkről számolunk be: „Nagy örömöt okoztál nekem ezzel a gyönyörű rajzzal!” vagy arra figyelmeztetjük, hogy az ő cselekedetei másokból milyen érzelmeket váltanak ki.

Az érzelem-szabályzással nagyon erőteljesen összefügg a stresszhelyzetben alkalmazott nyugtatási módszer is. Van, aki a sírást bünteti, mások figyelmen kívül hagyják a gyermek reakcióit, megint mások valami szép ajándékot ígérnek. Gyakori stratégia a figyelem elterelése, illetve a történtek átbeszélése a gyermekkel. Úgy tűnik, hogy a legutóbbi stratégia, a történetek átbeszélése a gyermekkel, annak megértése, hogy a gyermek mit élt át, mit gondolt az adott helyzetben, hogy más jelenlévő személyekben mi zajlott le, az érzelem-szabályzás alakulása szempontjából leghasznosabb nyugtatási módszer. Abban az esetben például, ha megnyugtatáskor, konfliktusok kezelésekor az otthoni környezetben a gyermekkel nem beszélik meg a történteket, nem reflektálnak a gyermek mentális állapotaira tegyük ezt meg mi az óvodában.

 

Az átélt érzelmekről, vágyakról, gondolatokról, szándékokról való beszélgetés a gyermek érzelem-szabályzásán túl mentalizációs képességének fejlődésére is hat. A mentalizáció a társas kapcsolatok minden színterének fontos összetevője. Hogyan tudnánk adekvátan reagálni a másik személy tettére, ha a viselkedésének motívumait nem értenénk, vagy éppenséggel nem is mérlegelnénk azt?

Mentalizációs képességünk a korai kapcsolati kontextusban a biztonságos kötődés keretei között fejlődhet optimálisan. Fontos fejlődési mérföldkő, amikor 4 éves koruk körül a gyerekek képessé válnak a “téves vélekedés tulajdonítási feladatok” sikeres megoldására. Egy ilyen feladat például a következő: a kiscsoportos Andris és Juli szeme láttára elrejtünk egy tábla csokit egy fiókban, majd cselesen átcsempésszük a csemegét az eredeti rejtekhelyről, a fiókból egy kis kosárba. Cselünket azonban csak Andris látta, Juli a csoki áthelyezése előtt András számára is látható módon távozott a szobából. Kis trükkünk után megkérdezzük Andrist, hogy szerinte hol fogja keresni Juli a csokit, amikor visszajön. Egy felnőtt ember erre a kérdésre természetesen azt válaszolná, hogy a fiókban, hisz Juli nem látta, hogy a csokit onnan bárhova elmozdították volna. Ezzel szemben a 3 éves Andris rávágja, hogy a kis kosárban. Miért válaszolja ezt egy 3 éves kisgyermek? Azt gondolja, hogy a világot mindenki ugyanúgy látja, mint ő, mindenkinek ugyanaz a tudás áll rendelkezésére, mint neki. Azaz, ha ő tudja, hogy a csoki a kis kosárban van, akkor mindenki más tudja azt. Körülbelül 4 éves korukig a gyerekeknek nehezükre esik megérteni, hogy más embereknek az övékétől eltérő, a valóságnak ellentmondó, téves tudása, vélekedése is lehet.

Hogyan járulhatunk hozzá a gyerekek mentalizációs képességének fejlődéséhez? Beszéljünk a gyermekekkel sokat saját maguk és társaik érzéseiről, gondolatairól, vélekedéseiről, szándékairól, céljairól. Próbáljuk felhívni a figyelmüket egyazon helyzet lehetséges eltérő értelmezéseire. Amikor egy gyermek elveszi más játékát, utaljunk egy olyan emlékezetes, a jelenlegi helyzettel analóg eseményre, amikor ő maga élt át „áldozatához” hasonló érzelmeket. Ne feledjük: azzal, hogy az óvodapedagógus maga is mentalizál a gyermek állapotairól, közvetlen módon segíti elő, csiszolgatja a gyermek saját mentalizációs képességének alakulását.

 

 

Összegzés

 

A gyermekek óvodába kerülésükkor már rengeteg ismerettel, élménnyel rendelkeznek a fizikai és a társas világról egyaránt. Ezen ismeretek legfőbb közvetítője a család. A szülő és a gyermek kapcsolatának, interakcióinak jellegzetességei meghatározó befolyást gyakorolnak a gyermek közösségi életére, társas kapcsolatainak alakulására.

Nagyon fontosnak tartom, hogy a befogadás előtt a pedagógusok beszélgessenek a szülőkkel gyermekeikről, lehetőség szerint figyeljék is meg őket otthon, a természetes közegükben. Érdemes a szülőktől információt szerezni a gyermekkel való kapcsolatuk minél több aspektusáról. Miket szoktak együtt csinálni? Hogyan jutalmazzák és büntetetik gyermekeiket? Milyen kötelességei vannak a gyermeknek otthon? A konfliktusokat hogyan szokták rendezni? Hogyan szokták gyermekeiket megnyugtatni? Az óvodai beilleszkedés idején a gyermek helyzetét megkönnyíti, ha számára ismerős reakciókkal találkozik. Tehát bizonyos dolgokban jó, ha idomulunk a szülők stratégiájához. Másrészt: az óvodai nevelés nagyon fontos korrekciós lehetőséget biztosít. Az óvodapedagógussal való kapcsolat a biztonságos kötődés mintájául szolgálhat. Az elfogadó, érzelmi biztonságot jelentő közeg, a gyermek számára saját és mások érzelmeinek megnevezése, értelmezése, egy helyzetről alkotott eltérő nézőpontok felvázolása, a célok és szándékok megértése pedig egyrészt érthetőbbé és bejósolhatóbbá teszi a gyermek számára az óvodai környezetet, másrészt pozitív hatást gyakorol a gyermek érzelem-szabályzására és mentalizációs képességének alakulására, ezen keresztül is elősegítve a gyermek beilleszkedését és társas kapcsolatainak hosszú-távú alakulását.

 

 

 

 

 

 



[1] A tudatelmélet vagy más néven mentalizáció az a mechanizmus, amellyel magunknak és másoknak a megfigyelhető viselkedés hátterében álló mentális állapotokat, vágyakat, vélekedéseket, tudást, szándékokat tulajdonítunk.