Dr. Futó Judit, Óvodai Nevelés 2011/8.

 

Ki az úr a háznál? A jutalmazás és büntetés hatása a gyermek önértékelésére, motivációjára, teljesítményére

 

A jutalmazás és büntetés célja a gyermek viselkedésének alakítása, személyiségének formálása.  Mikortól szoktuk a gyermekeket jutalmazni, büntetni? A gyermekek fejlődésében az igények ütközése az én-fejlődéssel párhuzamosan jelenik meg. Képzeljünk csak el egy másfél éves gyermeket, aki éppen kezdi felfedezni saját akaratát, vágyait, amiket elsősorban éppen a környezettel való ütközésük révén képes megtapasztalni. A jutalmazás és büntetés dimenziója a szülőkkel való kapcsolatban itt már nyilvánvalóan jelen van. A folyamat azonban nem itt kezdődik. Gyermekeink viselkedését születésük pillanatától kezdve szabályozzuk, bizonyos viselkedéseket előnyben részesítünk, míg másokat nem kedvelünk vagy egyenesen elutasítunk. Képzeljünk el egy kismamát, aki mindig virgonc kölyökre vágyott. Kisbabájának aktivitását, kalimpálását, fejének emelgetését valószínűleg az első pillanattól kezdve örömteli reakciókkal jutalmazza. Aminek hatására a gyermek egyre többet és egyre nagyobb élvezettel kalimpál, mozgolódik. Egy olyan csemete pedig, akinek az ételen való nyammogását rendszeresen elégedett tekintetek nyugtázzák várhatóan egyre jobb viszonyt ápol majd a tápláló falatokkal. A mindennapi értelemben vett jutalmazás és büntetés azonban talán mégis az önálló akarat megjelenésével és az igények ütközésével indul.

Gyakran felmerül a kérdés, hogy a szülőnek, illetve a nevelőnek mennyire szabad saját akaratár „rákényszerítenie” a gyermekre, hogy milyen mértékben hagyjuk, hogy a gyermek a maga ura legyen, a maga útját járja. Erről természetesen megoszlanak a vélemények. Mindenesetre ismert, hogy a szülői-nevelői attitűdök közül a gyermek fejlődése szempontjából legoptimálisabb az elfogadó, érzékeny, a gyermekkel meleg érzelmi viszonyt ápoló, de kontrolláló viselkedés. Ahol pl. a szabályokat a gyermek igényeinek figyelembevételével alakítják ki, a meglévő szabályok, határok betartását azonban megkövetelik. Itt a gyermeknek nemcsak jogai, hanem kötelezettségei is vannak. Ez a szülői-nevelői attitűd az önállóság és a teljesítmény-motiváció irányába hat.

Mi történik, ha nagy szabadság kevés elvárással párosul? Ebben az esetben a gyermekek általában önállótlanabbak, felelősséget kevésbé vállalnak és teljesítményre is kevésbé motiváltak, mint az előző csoportba tartozó csemeték. A határok, keretek, elvárások hiánya nem jelent könnyebbség egy gyermek számára. A biztonságos keretek megteremtése nagyon fontos szülői/nevelői funkció. E kereteken belül képes a gyermek eligazodni, adott esetben döntéseket is hozni. A túlságosan nagy szabadság egy kisgyermekben gyakran a bizonytalanság érzését ébreszti, hiszen a kompetenciáját, a világról való ismeretét, tudását meghaladó színtéren kell eligazodnia. A gyermek biztonságos közegének megteremtése tehát magában foglalja a világos és rugalmas határok, keretek kialakítását.

Az elvárások nélküli szabadság ellenpólusa az autoriter szülő, illetve nevelő, aki a gyermekkel meleg érzelmi kapcsolatot nem alakít ki, igényeit nem veszi figyelembe a szabályok, keretek kialakításakor, azok betartását azonban szigorúan megköveteli. Hiányzik a magyarázat, alku nincs, a gyermek viselkedését a tekintélynek való engedelmesség vezérli. A szabályok be nem tartása büntetést, szankciót von maga után. Éppen ezért a gyermek addig és csak addig viselkedik az elvárásoknak megfelelően, amíg a nevelő szeme előtt van. Az értékek, normák belsővé tétele nem alakul ki. Ennek alapja ugyanis a szeretett személlyel való azonosulás lenne, aminek érzelmi feltételei ilyen helyzetben általában nem adottak.

Az autoriter nevelői stílus esetén a nevelés hatékonyságát tovább rontja, hogy az alkalmazott büntetés gyakran fizikai fenyítés, aminek hatására a gyermek önértékelése sérül, gondozójával szemben dühöt él meg, frusztrálódik, aminek egyenes következménye saját agressziójának erősödése. Az agresszió levezetésének a szülő által közvetített mintája a fizikai fenyítés. A gyermeknek a konfliktusok kezelésére kialakított eszköztára meglehetősen szegényes lesz, a helyzetek megértése, társas kompetenciája hiányosan alakul, sok esetben frusztráció hatására várhatóan maga is fizikai agresszióval reagál.

A fentiek után térjünk rá arra, hogy a büntetésnek milyen, a gyermek pszichés fejlődése szempontjából szerencsésebb formái vannak. Természetesen nagyon fontos, hogy a büntetés a büntetendő viselkedést a lehető leghamarabb kövesse. Magyarázzuk el, hogy mi volt az, amit a gyermek helytelenül tett és minden esetben ajánljunk neki viselkedési alternatívát. Tehát ne csak annyit mondjunk, hogy „Ne tépd ki Marci kezéből az autót!”, hanem hívjuk fel a figyelmét arra, hogy mi lenne, ha megpróbálna Marcinak az autó helyett felajánlani egy másik játékot, ha ő maga annyira szeretne éppen kocsikázni. Érdemes arra törekedni, hogy a gyereket a lehető legritkábban kelljen büntetni. Sokszor nagyon tanulságos lehet a csemete számára, ha viselkedésének természetes következményeit megtapasztalja. Azaz a nyáron a kabátjához ragaszkodó kisgyermekkel ne csatázzunk fölöslegesen. Hagyjuk, hogy kipróbálja, milyen érzés 40 fokban télikabátban fagyizni. Valószínű, hogy ez az élménye emlékezetesebb lesz, mint intő szavaink. Másrészt, a szankciókat előzze meg figyelmeztetés. „Ha még egyszer ledobod a tűzoltót a földre el fogom venni, mert nem szeretném, hogy összetörjön, te is szomorú lennél miatta”. Gyakran ennyi elég ahhoz, hogy a gyermeknél ne kelljen eljutni a büntetésig (ebben az esetben a tárgy megvonásáig), különösen, ha a gyermeknek van korábbi tapasztalata arra vonatkozóan, hogy figyelmeztetéseink tartalmát következetesen betartjuk. Gondoljunk arra is, hogy a rosszcsontság hátterében gyakran a figyelemre, odafigyelésre való vágy áll, így nagyon fontos, hogy a gyermek jó viselkedését is méltassuk, legyen lehetősége azzal is felhívni magára figyelmünket.

A büntetés módja érzékeny összefüggésben áll a gyermekek én-képével, önértékelésével. Rendkívül fontos, hogy mindig az adott viselkedést, és ne a gyereket kritizáljuk. Ahelyett, hogy „Figyelmetlen vagy!”, fogalmazzunk inkább úgy, hogy „Ebben a feladatban tudtál volna jobban figyelni”. Itt tehát nem egy megváltoztathatatlan tulajdonsággal címkézzük a gyermeket („én figyelmetlen vagyok”), hanem egy adott helyzetben megfigyelt viselkedésről szólunk, amin megfelelő erőfeszítéssel úrrá lehet lenni. A címkézéssel általánosságban véve óvatosan kell bánni, mert a gyermekek én-képét, önértékelését nagyon erőteljesen befolyásolja, ráadásul gyakran önbeteljesítő jóslatként működik. Vegyük például azt a helyzetet, amikor egy óvodás megüti társát és „verekedős gyereknek” nevezi a szülő vagy az óvodapedagógus. Legközelebb, amikor ugyanez a gyermek konfliktushelyzetbe kerül a „verekedős gyerek” fogalom könnyebben hozzáférhető, „én verekedős gyermek vagyok”, „a verekedős gyermekek ütnek”, „tehát én ütök”… A gyerekek gyakran „tesztelik” a róluk alkotott megállapításokat. Üthetnek akár azért is, hogy megfigyeljék, az szülő vagy óvodapedagógus ismét hasonlóképp címkézi-e viselkedésüket, valóban verekedős gyereknek gondolja-e őket. Hasonló helyzet szerencsésebb megoldása, ha lehetőséget adunk a gyermeknek a jóvátételre. „Megütötted Sanyit épp te, egy ilyen barátságos, türelmes gyerek! Gyere, menjünk oda, és vigasztaljuk meg együtt”. Ebben az esetben a gyermek egy pozitív tulajdonságát emeljük ki: „én türelmes és barátságos gyermek vagyok”. Aktuális viselkedését egy ettől való kivételes eltérésként értékeljük és a helyzeten belül lehetőséget adunk a gyermeknek arra, hogy pozitív énképét (barátságos, türelmes gyerek) megerősítse a vigasztalás által. A jóvátétel jelentősége kiemelt, hiszen segít megőrizni és ellenállóbbá tenni a gyermek önértékelését, én-képének pozitív aspektusait, ami befolyással van a gyermek viselkedésére és pszichés jóllétére egyaránt.

 

Hogyan hat a jutalmazás a gyermek önértékelésének alakulására, teljesítményére és motivációjára? Az első kérdés, hogy a jutalmazás tárgyi vagy szociális jellegű-e. Sok vizsgálat bizonyítja, hogy a gyerekek által kedvelt tevékenységek tárgyakkal való jutalmazásának hatására az adott tevékenység vonzereje csökken. Egy vizsgálatban például rajzolni szerető gyermekeket három csoportra osztottak. Az első csoportnak megmondták előre, hogy, ha rajzol, kap majd valami jutalmat. A második csoport tagjait is megjutalmazták a tevékenység végén, ezt azonban előre nem mondták meg nekik. A harmadik csoport a rajzolásért semmit sem kapott. Ezek után megnézték, hogy a gyermekek spontán módon, szabad helyzetben mennyi időt töltenek e korábban kedvelt tevékenységükkel. Az első csoportba tartozó gyerekek, akiknek előre megmondták, hogy a rajzért jutalom jár spontán módon jóval kevesebb időt töltöttek rajzolással, mint korábban, szemben a másik két csoporttal, ahol a rajzolással töltött idő nem változott. Miért csökkenti egy szeretett tevékenység tárgyi jutalmazása az adott tevékenység iránti belső motivációt? A gyermek tulajdonképpen félreérti saját viselkedését. A külső jutalom annyira markáns, hogy egy idő után azt gondolja, hogy azért rajzol, mert jutalmazzák érte, tehát nem a tevékenységgel járó belső örömért.[1]

Hogyan hat a gyermekekre a jutalmazás egy szociális formája, a dicséret? Carol Dweck óvodáskorú és iskolás gyermekekkel végzett vizsgálatainak eredménye szerint a hatás szempontjából nagyon nem mindegy, hogy hogyan dicsérjük gyermekeinket. A vizsgálati helyzet a következő volt: gyerekeket egyesével kivittek a teremből, adtak nekik egy könnyű, mindenki számára megoldható feladatot, majd vagy a gyermek okosságát („Hú, de okos vagy, nagyon értesz ezekhez a feladatokhoz!”), vagy erőfeszítését méltatták („Nagyon kitartóan, szorgalmasan dolgoztál!”). Ezek után a lurkóknak lehetőségük volt két feladat közül választani. Az egyikről azt mondták el, hogy bár nagyon nehéz, sokat lehet belőle tanulni, a másikról, hogy könnyű és várhatóan sikeresen képesek lesznek megoldani azt. A feladatok közti választás tekintetében érdekes különbség volt megfigyelhető a két csoport között: azok a gyerekek, akiket korábban erőfeszítésükért dicsértek leggyakrabban a kihívásokkal teli, nehezebb feladatot választották, míg az okosságukért, eszükért, hozzáértésükért méltányolt gyerekek a könnyebb feladat mellett tették le a voksukat. Vajon miért? Amikor egy gyermeknek azt mondjuk, hogy „Ügyesen megcsináltad a feladatot, okos vagy!” nem gondolunk arra, hogy ezzel egyben azt is implikáljuk, hogy „…ha nem sikerül megoldanod a feladatot, akkor nem vagy okos!”. A sikertelenség ez esetben tehát az önértékelést mélyen sérti, a gyermek kudarctűrő képessége minimális lesz. A vizsgálat folytatásában minden gyermeknek nagyon nehéz, szinte megoldhatatlan feladatot adtak. A két csoport a fenti gondolatmenet alapján elvártaknak megfelelően reagált a helyzetre: a korábban az okosságukért dicsért gyermekek magukba roskadtak, míg azok a csemeték, akiknek erőfeszítését hangsúlyozták kitartóan dolgoztak a feladaton, még élvezték is azt. A két csoport közti különbség drámain mutatkozott meg akkor, amikor az átélt kudarc után mindkét csoport ismét a legelső helyzettel azonos szintű, könnyű feladatot kapott. Az okosságukért, képességeikért dicsért gyerekeket a kudarc annyira megviselte, hogy a kezdeti helyzettel összehasonlítva teljesítményük csökkent, míg az erőfeszítésükért dicsért gyermekeké nőtt.

Hogyan dicsérjük tehát gyermekeinket? Először is, a fentiekből következően a dicséret tartalma ne a személyre, a képességekre, a belső tulajdonságokra („Okos kisfiú vagy” vagy „Nagyon jó vagy kirakósban”), hanem lehetőleg minél konkrétabb módon az adott folyamatra vonatkozzon. Dicsérhetjük a gyermek erőfeszítését a feladatban, koncentrációját, az okos kis trükköket, stratégiákat, amiket választott stb. Nagyon fontos, hogy a dicséret maga hiteles legyen és a gyermekkel szemben támasztott magas, de reális elvárásokat tükrözzön. Jó, ha a dicséret a feladatra vonatkozóan leíró jellegű, tükrözi az elvárásainkat és irányítja a gyermek feladaton belüli viselkedését. (Pl: „Nagyon tetszik, hogy a játékokat azok formája alapján szortírozod”). Hasznosabb a gyermek saját kompetenciáját hangsúlyozni a másokkal való összehasonlítás helyett. (Tehát ne azt mondjuk, hogy „Te rajzoltad a legszebb kört!”, hanem, hogy ”Most még pontosabb kört rajzoltál, mint múltkor!”). Érdemes odafigyelni arra is, hogy a dicséret minél kevésbé közvetítsen kontrollt. Tehát inkább fogalmazzunk úgy, hogy „Nagyon trükkösen oldottad meg ezt a feladatot!”, ne tegyük hozzá, hogy „…ahogy ezt egy ilyen okos kisfiútól el is várom!”. Ezzel ugyanis a külső kontroll érzésér erősítjük, ami a belső motivációt csökkentheti. Ezekkel a stratégiákkal mind hozzájárulunk ahhoz, hogy a gyermek belső motivációja erősödjön, kitartóbbá, a kudarcokkal szemben ellenállóbbá váljon, önértékelése pedig pozitívan alakuljon.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 



[1] Egy kedvelt tevékenység tárgyi jutalmazása természetesen nem összekeverendő a gyermek megajándékozásával, ami nem egy adott tevékenységnek, hanem magának a gyereknek szól és a szeretet fontos kifejezője.